2010.09.06. Kedd
Nehezen állok neki az írásnak; rossz felidézni ezt a napot......Azt a bizonyos napot, amikor meghalt a kisfiam:((((
A szülés utáni éjjel nagyon lassan telt, sokat forgolódtam. Éjfél után nem bírtam fekve maradni, úgy éreztem kicsit sétálnom kell . Felálltam az ágyról és azonnal elöntött egy jó nagy adagnyi vér :S
Legalább telik az idő amíg rendbe rakom magam-gondoltam . Aztán már a zuhanyzást sem tudtam tovább húzni, féltem, hogy a meleg víztől még bővebben fogok vérezni, így maradt az ablakból való bámulás a az éjszakába. Pontosabban a szemközti épületre, ahol a kisfiam feküdt. Nem is sejtettem, hogy akkor már az életéért küzdöttek.........:(((((
Reggel felkaptam magamra a köntösömet és indultam volna kicsi Vajkhoz, amikor belefutottam a vizitelő brigádba :S Természetesen nem hagyták ki a hasnyomkodást és a hülye kérdések csak úgy záporoztak: "Jól van kismama?" ( marha, persze, hogy nem vagyok jól, majd jól leszek, ha haza vittem a kisfiam ) "És a kisfiú, hogy van?" ( hát , ha engednétek már rég nála lennék, és több infóm lenne ).
Végre megszabadultam tőlük és újonnan megpróbáltam menni a PIC-re , amikor is bejött a doktornő akinél szültem. Tudtam, hogy baj van....Azt mondta menjek Vajkhoz, mert nincs jól és szóljak a férjemnek is...
Éjfél óta küzdenek érte....Milyen érdekes az élet, akkor keltem fel......:S
Nem is tudom igazán, hogy értem oda a PIC-re. Egy csomó idő kiesett. Nyilván az ember elméje így védekezik a teljes téboly ellen...
Bementem az én gyönyörűségemhez, aki valóban nem volt jól. Az addig rózsaszín bőröcske szürke volt, az izgő-mozgó kezecske és lábacska nem mozdult.:(((((((
Valójában innentől csak főbb dolgokra emlékszem : a doktornő vigasztaló szavaira, ahogy bocsánatot kér, mert nem tud többet tenni a kisfiamért, az együtt érző tekintetekre, a gépek vészjelzéseire, az életre való iker lányok sírására akiket Vajk mellé hoztak és az érzésre, hogy nincs tovább, az én kicsi fiam hangját már sosem hallom.
Péterem többször szólt, hogy menjünk ki, mert nem tud elmenni....Igaza volt, mert amikor simiztük egy kicsit feljebb ment a vérnyomása és látszott a kis arcán , hogy jól esik neki...Én mégsem tudtam egy pillanatra sem elmenni mellőle, azt akartam, hogy ne féljen, hogy ne legyen egyedül amikor eljön az idő.. :(((((
A doktornő , miközben hallgatta Vajk mellkasát simogatta a kicsi kezét és ő is azt mondta nekem, hogy "csak" miattunk van még itt. Megkértem, hogy nyissa ki teljesen az inkubátort, természetesen teljesítette a kérésem. Átöleltük azt az apró kis testet és azt mondtam neki: menj kisfiam ha menned kell, anya és apa nagyon szeret téged. Nem vagy egyedül ne félj. :( Innentől számítva talán még 1 órát volt velünk.
Az utolsó vizsgálatkor azt mondta a doktornő, hogy a perifériás keringés már teljesen megszűnt és az a protokoll, hogy innentől számítva legkésőbb 3 óra múlva le kell kapcsolniuk a gépekről...
Összenéztünk Péteremmel.. Én nem tudtam kimondani, de ő megtette helyettem: kapcsolják le most...Végtelenül büszke vagyok rá.
Megkeresztelték, majd mondtam, hogy szeretném átölelni .Bekísértek bennünket egy szobába és azt mondták, hogy lekapcsolják a gépeket, kiszedik a pici testéből a csöveket és behozzák nekünk. Valószinűsítem, hogy ez egy amolyan hospic szobaként működik, mert nagyon barátságosan volt berendezve.
Megérkezett a nővér egy apró, illatos kis csomaggal... Hálózsákba felöltöztetve, egy pléddel körbe csavarba az ölembe adta a halott kisfiamat. Szép volt, csoda szép!!! Ordítottam, gyűlöltem az egész világot és azt kívántam, hogy ébredjek fel és legyen vége a rémálomnak :(
A legborzasztóbb pillanat az volt, amikor az én " nagy és erős " férjem , kezében a csöppnyi testtel megállíthatatlanul zokog... Elszakadt bennem valami, hitemet vesztettem Istenben , a világban , az igazságban...
Az osztályt és pici Vajkunkat magunk mögött hagyva , a folyosón erőtlenül zokogtam Péteremnek: " Apa! Meghalt a kisfiunk! " Ezt válaszolta nekem: " A teste meghalt, de Őrangyalkánk született..." :(((((((((
