Szülinap

A 28.héttől nagyon nehezen viseltem a terhességet. Feszített a rengeteg víz, ami hétről hétre mindig csak több lett. A szülés előtt pár nappal már nem bírtam egyedül öltözni, hogy a cipő felvételt  már ne is említsem....

A testi tünet egy dolog, de meg kellett birkóznom azzal is , hogy vajon mi lesz velünk? Vajon élve születik a kisfiam? Kihúzzuk e együtt a terminust? Stb...Stb....

Szeptember 4-én, szombaton, már mondtam a páromnak, hogy én úgy érzem elég sokat keményedik a hasam. Persze nem is mindig tudtam elkülöníteni a keményedéseket, hisz folyamatosan olyan volt a pocakom, mint a szikla.
Lefeküdtünk, úgy éreztem jobb egy kicsit. Átaludtam az egész éjszakát, ami már jó ideje nem fordult elő.

Reggel én ébredtem először . Picit csipkedett ugyan a hasam alja, de semmi egyéb. Elkezdtem főzni. Közben felébredt a párom és beállt kuktáskodni, ezért még arra is jutott időm, hogy magammal foglalkozzam egy kicsit. Elvonultam a fürdőbe, hajat mostam, zuhanyoztam, mint aki érzi, hogy hamarosan indulni kell... Közben pedig szép csendben tágultam, aminek  semmi jelét nem éreztem.
Délelőtt 10 órakor jött az első fájás. Telefonáltam a védőnőmnek, aki azt mondta irány a kórház és mindenképp Győrbe, mert Sopronba nincs PIC. Ahogy letettük a telefont megérkezett az újabb fájás, az elsőtől számítva kb. 3 percre. Csak annyit bírtam kinyögni apának: mentőt, most!!!

Mire a mentő megérkezett, megnyugodtam, elköszöntem a hercegnőnktől. Lehet furán hangzik, de egyfajta megkönnyebbülést éreztem: vége a bizonytalanságnak, meglátom a kisfiam és elkezdhetik gyógyítani Őt!!!

Aztán becsukódott mögöttem a mentőautó ajtaja és nagyon egyedül éreztem magam. Péterem nem tudott velem jönni, először Hannát kellett elvinnie a mamához.
Nagyon gyorsan jöttek a fájások és a magyar egészségügy problémáival  ebben a helyzetben kellett szembesülnöm: a tőlünk 6 km-re lévő városig legalább 6-szor utasították a mentősöket, hogy hova vigyenek: Sopron..., inkább Győr...., mégsem jó, nem oda tartozunk területileg, mégis csak Sopron....., nem inkább Győr, mert ott van PIC....Szóval no comment. A mentő tiszt bedühödött és ordítani kezdett, hogy döntsék már el, mert ez a baba itt fog megszületni, amivel még nem is lenne nagy baj, de koraszülött, 31 hetes. Eltelt egy pár perc és jött a végső döntés: Győr. Nagyon örültem , mert ott egy épületben lehettem Vajkkal, ha viszont Sopronba visznek, sosem láttam volna élve.........:(

Kalandos út után végre megérkeztünk a kórházba, ahol az orvosok és legfőképp az én meglepetésemre kiderült: császárra nincs idő, Vajk legkésőbb 20 perc múlva megérkezik! :)
Egy velem egykorú, szimpatikus doktornő vizsgált meg és biztatott, hogy már csak egy kis pereme van a méhszájnak és segíthetek megszületni a kisfiamnak, de addig  ne nyomjak, még ha nagyon kell, akkor se.
Időközben befutott a férjem is és diszkréten hagytak bennünket egy pár percig. Adott egy nagy puszit a fejemre és ezt súgta a fülembe: ITT VAN. Ahogy felnéztem , megláttam a "kedves doktor urat", aki pár héttel előtte olyan minősíthetetlenül bánt mind velem, mind a férjemmel.
Szóltak neki, hogy dongalábú babát várnak és gondolom, beugrott neki ez eset, mert nyilván neki csak egy eset voltunk a sok közül. Talán egy kicsit érdekes eset, mert oda ette a fene....
Megvizsgált ő is , közölte : eltűnt a méhszáj, lehet nyomni.... Azt hittem bele őrülök a fájdalomba.., tett róla, hogy ne legyen méhszáj. Ezért is megyek 23-án műtétre, de erről majd később.
A kitolási szak pont olyan volt mint a vajúdás: villám gyors:)
Éééééés: 2010.szeptember 5-én 11:45-kor megérkezett VAJK babánk
Csak azt kérdezgettem: él?él?él?él?él?él? A férjem kiabált, hogy gyönyörű, nézd meg és éreztem, hogy lepisilnek ..:):):):)
Kinyitottam a szemem, megláttam  a kis hercegem : maga volt a CSODA!!!
Ebben a percben tudatosult bennem, hogy csend van...nagyon nagy csend....a kisfiam nem sír....a szülőszoba, ahol most éktelen oázásnak kellene lenni, most néma....csak a gyors léptek zaját hallom, ahogy viszik Vajkot .
Mondtam a férjemnek, azonnal menj utánuk és ő  szó nélkül indult, bár láttam rajta, hogy maradni szeretne. Intettem neki: menj csak, én megleszek.
És abban a pillanatban meghallottam a fiamat: nyöszörgött!!!! Boldog voltam, nagyon!!! Mondtam, hogy : nem is sír, inkább csak nyávog, mint egy kiscica. A kedves doktornő mosolygott és biztatásként ennyit mondott: fog ő még sírni eleget!!!

Lehunytam a szemem és próbáltam elhinni a szavait!
VAJK, 40cm és 1500gr