Annyira hiányzik :((((((

Nagyon rég írtam már, de ahogy már az előző bejegyzésben is említettem, nehezen megy....

Azt gondoltam, hogy erre az időre már egy kicsit megnyugszom, de nem ...:( Pedig azt mondják az okosok, hogy csak az idő segít....na de mikor??????????

Elkezdtem dolgozni, ami a kezdeti nehézségektől eltekintve, viszonylag gördülékenyen megy. Pikk-pakk eltelik az a pár óra,és ha nem is tökéletesen , de egy kicsit eltereli a gondolataimat . Bár az utóbbi időben sokat sírdogáltam ott is. Sajnos nem mindig tudok parancsolni az érzelmeknek :) Elég egy érzelmesebb szám a rádióban és már potyognak is a könnyek :( Szerencsére a közvetlen munkatársak nem nyaggatnak az okos és sokat hallott " mi a baj ??" dumával. Szegénykék megtanulták kezelni az érzelmi hullámzásomat.

Január végén szabad utat adott az orvosom. Szóval már nem védekezünk és várjuk, hogy kicsi Vajkunk küldje nekünk a kis tesót.  Hanna sokat kérdezgeti, hogy mikor lesz már egy olyan kis tesója, akit haza is hozunk a kórházból :/ Hát nehéz perceket szereznek ezek a kérdések...
Egy teljes hetet késett a mensim. Hát persze, hogy azonnal bele éltem magam....Pedig annyira fogadkoztam, hogy " csak természetesen" és, hogy " nem görcsösen"...Nem a fenét nem...Annyira, de annyira kapaszkodom egy esetleges terhességbe. Azt gondolom, hogy megnyugvást és békét hozna a lelkembe, de siettetni nem tudom a dolgot...És nem is biztos, hogy kell. Hiszem, hogy kicsi Vajk nem feledkezik meg rólunk és a kellő pillanatban küldi nekünk az öcsit vagy a hugit :)

 A hétvégén ünnepeltük Hanna bébi 4. szülinapját :)
Annyira, de annyira aranyos volt ahogy örült az ajándékoknak :) Barbie mennyiségben...Jaaaaaaaj :/ :D
Sajnos most épp lázasan fekszik itthon :(

 Holnapra tervezem Angyalkánk sírjának a rendbe tételét. Párom délutános, így lesz időm megoldani, addig ketecskén lesznek itthon Hannával.
Nagyon megviselte a tél az árvácskákat. Nem tudom, hogy mennyire lennének szépek, ezért úgy döntöttünk, hogy mindegyiket kicseréljük, hogy szép legyen a nyughelye. Mást úgysem adhatunk neki ajándékba :((((((((((
 Tegnap, amíg Hannát ünnepeltük, minden másodpercben azon járt az eszem, hogy Vajknak sosem süthetek tortát, nem vehetek neki ajándékot...legfeljebb sírcsokrot :(((( Borzasztó érzés. néha úgy érzem megbolondulok :((((( Annyira hiányzik :((((((((

Úgy látom, szívesen nézegetitek az a képeimet, ezért csatolok egy pár frissen készültet Foagdjátok sok-sok szeretettel:)

És közben  farsangoltunk is , ahol Hanna balerinaként tündökölt :)))

Túlélésre játszunk...

Minden egyes nap, újra és újra elolvasom a leírtakat...Na nem mintha nem emlékeznék a rettenetes pillanatokra :/ Valami mégis erre késztet... Amolyan önsanyargató lettem.:( Úgy érzem , hogy ilyenkor nincs más csak én és a gyászom. Lehet sírni úgy és annyit, amennyit csak szeretnék, nem kell tartanom magam, nem kell maszkot viselni a külvilágnak. Mert bármilyen hihetetlen is az emberek elvárják, hogy állj fel, menj tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes dolgokkal szembesülök: egyszerűen nem értik, hogy "miért gyászolok"?? :S A "kedvenc" vigasztaló szavak , amit eddig hallotam ( legalábbis szeretném azt hinni, hogy valóban vigasztalni akartak...) : -Jaaaj, majd lesz másik...  Mi a baj, miért sírsz?... Nekem is meghalt az anyukám...
Nem is értem..., úgy gondolják, hogy az Angyalkám egy elnyűtt cipő volt és majd lesz másik???? És bár nagyon szeretem az édesanyámat, ha választanom kellett volna kettejük közül, nyilván nem így döntök... Nem ez az élet rendje!!!! A szülő SOHA, DE SOHA ne temesse el a gyerekét!!!! A temetés a gyerek kötelessége és nem fordítva! No de kár is ezen morfondírozni, és persze ez a "választás" is hülye gondolat, csak nagyon bedühödöm amikor szinte szánalmas hülyének tartanak, mert más ember lettem amióta nincs velünk kicsi Vajk :((((((

Kedden kezdek újra dolgozni, elég vegyes érzésekkel...Jó volt a lakás biztonságában lenni, csak hát Péter is dolgozik, Hanna oviban és nekem marad a négy fal és a temető:((( Ellenben jó lesz kimozdulni, emberek közé menni, csak már előre félek, hogy majd százszor kell elmondanom, hogy igen, meghalt a kisfiam, igen , beteg volt, stb...stb...Látom előre ahogy összesúgnak a hátam mögött, hogy igen, ő az... Azért remélem több lesz a jó oldala, mint a rossz. Be kell látnom, hogy bár én már sosem leszek a régi, mert egy részemet elvitte magával az Angyalom, de menni kell előre, ha mást nem Hannáért!!!! Úgy szeretem!!!!!:)))))

Voltam ma vásárolni és találkoztam egy régi ismerőssel, akikkel még valamikor akkor találkoztunk amikor Vajk még a pocakban lapult. Kérdezte mizu, mire mondtam neki, hogy kezdek dolgozni, stb... Azt kérdezte: ilyen korán? És a kicsivel mi lesz?? :/ Na ezek eléggé gyilkos pillanatok:(((( Minden seb azonnal felszakad :((((
Nem beszélve az estéről...Kimentünk Hannával Vajkhoz. Gyújtottunk gyertyát. Majd elő szedett a zsebéből egy madár tollat és egy műanyag kisautót ( cukorka volt benne :D ). a monológja pedig: Kis Vajk! Hoztam neked egy tollat ( már nem az első, mondtam is Péternek, hogy lassan úgy néz ki a sír, mint egy indián kegyhely :D ) és egy autót. Bocsi, de rózsaszín, de holnapra megkeresem a zöldet és akkor kicserélem. Tudom, hogy nem tudsz vele játszani, de én kihoztam neked, mert szeretlek. :((((( Majd lehajolt és megpuszilta  a sírhantot ...:((((((((   Nem tudtam szólni a meghatottságtól, csak sírtam:( Helyesen rám nézett és felmutatott a Holdra: ne sírj anya!! Ott lakik fent a Hold mögött. Majd egyszer felszállunk egy repülőre és megnézzük :(((((

Mióta nem írtam eltelt a rettegett Karácsony is. :( Teszek fel néhány képet, hogy Ti , akik velem vagytok ezekben a nehéz időkben, ne csak a szomorúságot olvassátok, hanem egy kicsit betekinthessetek a családom életébe. Vannak azért mosolygósabb napok is. A Karácsony Hannának természetesen nem a gyászt jelentette, hanem az önfeledt örömet :) Nekünk nehéz volt, nagyon....Egyenlőre túlélésre játszunk ...

És a képek. Remélem örültök neki :)

     

Ez kicsi Vajkunk karácsonyi ajándéka, közösen csináltuk Hannával és Péterrel.

" Őrangyalkánk született " :(

2010.09.06. Kedd

 Nehezen állok neki az írásnak; rossz felidézni ezt a napot......Azt a bizonyos napot, amikor meghalt a kisfiam:((((

 A szülés utáni éjjel nagyon lassan telt, sokat forgolódtam. Éjfél után nem bírtam fekve maradni, úgy éreztem kicsit sétálnom kell . Felálltam az ágyról és azonnal elöntött egy jó nagy adagnyi vér :S
Legalább telik az idő amíg rendbe rakom magam-gondoltam . Aztán már a zuhanyzást sem tudtam tovább húzni, féltem, hogy a meleg víztől még bővebben fogok vérezni, így maradt az ablakból való bámulás a az éjszakába. Pontosabban a szemközti épületre, ahol a kisfiam feküdt. Nem is sejtettem, hogy akkor már az életéért küzdöttek.........:(((((

  Reggel felkaptam magamra a köntösömet és indultam volna kicsi Vajkhoz, amikor belefutottam a vizitelő brigádba :S Természetesen nem hagyták ki a hasnyomkodást és a hülye kérdések csak úgy záporoztak: "Jól van kismama?" ( marha, persze, hogy nem vagyok jól, majd jól leszek, ha haza vittem a kisfiam ) "És a kisfiú, hogy van?" ( hát , ha engednétek már rég nála lennék, és több infóm lenne ).
Végre megszabadultam tőlük és újonnan megpróbáltam menni a PIC-re , amikor is bejött a doktornő akinél szültem. Tudtam, hogy baj van....Azt mondta menjek Vajkhoz, mert nincs jól és szóljak a férjemnek is...
Éjfél óta küzdenek érte....Milyen érdekes az élet, akkor keltem fel......:S

 Nem is tudom igazán, hogy értem oda a PIC-re. Egy csomó idő kiesett. Nyilván az ember elméje így védekezik a teljes téboly ellen...
 Bementem az én gyönyörűségemhez, aki valóban nem volt jól. Az addig rózsaszín bőröcske szürke volt, az izgő-mozgó kezecske és lábacska nem mozdult.:(((((((
Valójában innentől csak főbb dolgokra emlékszem : a doktornő vigasztaló szavaira, ahogy bocsánatot kér, mert nem tud többet tenni a kisfiamért, az együtt érző tekintetekre, a gépek vészjelzéseire, az életre való iker lányok sírására akiket Vajk mellé hoztak és az érzésre, hogy nincs tovább, az én kicsi fiam hangját már sosem hallom.
Péterem többször szólt, hogy menjünk ki, mert nem tud elmenni....Igaza volt, mert amikor simiztük egy kicsit feljebb ment a vérnyomása és látszott a kis arcán , hogy jól esik neki...Én mégsem tudtam egy pillanatra sem elmenni mellőle, azt akartam, hogy ne féljen, hogy ne legyen egyedül amikor eljön az idő.. :(((((
A doktornő , miközben hallgatta Vajk mellkasát simogatta a kicsi kezét és ő is azt mondta nekem, hogy "csak" miattunk van még itt. Megkértem, hogy nyissa ki teljesen az inkubátort, természetesen teljesítette a kérésem. Átöleltük azt az apró kis testet és azt mondtam neki: menj kisfiam ha menned kell, anya és apa nagyon szeret téged. Nem vagy egyedül ne félj. :( Innentől számítva talán még 1 órát volt velünk.
Az utolsó vizsgálatkor azt mondta a doktornő, hogy a perifériás keringés már teljesen megszűnt és az a protokoll, hogy innentől számítva legkésőbb 3 óra múlva le kell kapcsolniuk a gépekről...
Összenéztünk Péteremmel.. Én nem tudtam kimondani, de ő megtette helyettem: kapcsolják le most...Végtelenül büszke vagyok rá.

Megkeresztelték, majd mondtam, hogy szeretném átölelni .Bekísértek bennünket egy szobába és azt mondták, hogy lekapcsolják a gépeket, kiszedik a pici testéből a csöveket és behozzák nekünk. Valószinűsítem, hogy ez egy amolyan hospic szobaként működik, mert nagyon barátságosan volt berendezve.

Megérkezett a nővér egy apró, illatos kis csomaggal... Hálózsákba felöltöztetve, egy pléddel körbe csavarba az ölembe adta a halott kisfiamat. Szép volt, csoda szép!!! Ordítottam, gyűlöltem az egész világot és azt kívántam, hogy ébredjek fel és legyen vége a rémálomnak :(
A legborzasztóbb pillanat az volt, amikor az én " nagy és erős " férjem , kezében a csöppnyi testtel megállíthatatlanul zokog... Elszakadt bennem valami, hitemet vesztettem Istenben , a világban ,  az igazságban...

Az osztályt és pici Vajkunkat magunk mögött hagyva , a folyosón erőtlenül zokogtam Péteremnek: " Apa! Meghalt a kisfiunk! " Ezt válaszolta nekem: " A teste meghalt, de Őrangyalkánk született..." :(((((((((

Szülinap

A 28.héttől nagyon nehezen viseltem a terhességet. Feszített a rengeteg víz, ami hétről hétre mindig csak több lett. A szülés előtt pár nappal már nem bírtam egyedül öltözni, hogy a cipő felvételt  már ne is említsem....

A testi tünet egy dolog, de meg kellett birkóznom azzal is , hogy vajon mi lesz velünk? Vajon élve születik a kisfiam? Kihúzzuk e együtt a terminust? Stb...Stb....

Szeptember 4-én, szombaton, már mondtam a páromnak, hogy én úgy érzem elég sokat keményedik a hasam. Persze nem is mindig tudtam elkülöníteni a keményedéseket, hisz folyamatosan olyan volt a pocakom, mint a szikla.
Lefeküdtünk, úgy éreztem jobb egy kicsit. Átaludtam az egész éjszakát, ami már jó ideje nem fordult elő.

Reggel én ébredtem először . Picit csipkedett ugyan a hasam alja, de semmi egyéb. Elkezdtem főzni. Közben felébredt a párom és beállt kuktáskodni, ezért még arra is jutott időm, hogy magammal foglalkozzam egy kicsit. Elvonultam a fürdőbe, hajat mostam, zuhanyoztam, mint aki érzi, hogy hamarosan indulni kell... Közben pedig szép csendben tágultam, aminek  semmi jelét nem éreztem.
Délelőtt 10 órakor jött az első fájás. Telefonáltam a védőnőmnek, aki azt mondta irány a kórház és mindenképp Győrbe, mert Sopronba nincs PIC. Ahogy letettük a telefont megérkezett az újabb fájás, az elsőtől számítva kb. 3 percre. Csak annyit bírtam kinyögni apának: mentőt, most!!!

Mire a mentő megérkezett, megnyugodtam, elköszöntem a hercegnőnktől. Lehet furán hangzik, de egyfajta megkönnyebbülést éreztem: vége a bizonytalanságnak, meglátom a kisfiam és elkezdhetik gyógyítani Őt!!!

Aztán becsukódott mögöttem a mentőautó ajtaja és nagyon egyedül éreztem magam. Péterem nem tudott velem jönni, először Hannát kellett elvinnie a mamához.
Nagyon gyorsan jöttek a fájások és a magyar egészségügy problémáival  ebben a helyzetben kellett szembesülnöm: a tőlünk 6 km-re lévő városig legalább 6-szor utasították a mentősöket, hogy hova vigyenek: Sopron..., inkább Győr...., mégsem jó, nem oda tartozunk területileg, mégis csak Sopron....., nem inkább Győr, mert ott van PIC....Szóval no comment. A mentő tiszt bedühödött és ordítani kezdett, hogy döntsék már el, mert ez a baba itt fog megszületni, amivel még nem is lenne nagy baj, de koraszülött, 31 hetes. Eltelt egy pár perc és jött a végső döntés: Győr. Nagyon örültem , mert ott egy épületben lehettem Vajkkal, ha viszont Sopronba visznek, sosem láttam volna élve.........:(

Kalandos út után végre megérkeztünk a kórházba, ahol az orvosok és legfőképp az én meglepetésemre kiderült: császárra nincs idő, Vajk legkésőbb 20 perc múlva megérkezik! :)
Egy velem egykorú, szimpatikus doktornő vizsgált meg és biztatott, hogy már csak egy kis pereme van a méhszájnak és segíthetek megszületni a kisfiamnak, de addig  ne nyomjak, még ha nagyon kell, akkor se.
Időközben befutott a férjem is és diszkréten hagytak bennünket egy pár percig. Adott egy nagy puszit a fejemre és ezt súgta a fülembe: ITT VAN. Ahogy felnéztem , megláttam a "kedves doktor urat", aki pár héttel előtte olyan minősíthetetlenül bánt mind velem, mind a férjemmel.
Szóltak neki, hogy dongalábú babát várnak és gondolom, beugrott neki ez eset, mert nyilván neki csak egy eset voltunk a sok közül. Talán egy kicsit érdekes eset, mert oda ette a fene....
Megvizsgált ő is , közölte : eltűnt a méhszáj, lehet nyomni.... Azt hittem bele őrülök a fájdalomba.., tett róla, hogy ne legyen méhszáj. Ezért is megyek 23-án műtétre, de erről majd később.
A kitolási szak pont olyan volt mint a vajúdás: villám gyors:)
Éééééés: 2010.szeptember 5-én 11:45-kor megérkezett VAJK babánk
Csak azt kérdezgettem: él?él?él?él?él?él? A férjem kiabált, hogy gyönyörű, nézd meg és éreztem, hogy lepisilnek ..:):):):)
Kinyitottam a szemem, megláttam  a kis hercegem : maga volt a CSODA!!!
Ebben a percben tudatosult bennem, hogy csend van...nagyon nagy csend....a kisfiam nem sír....a szülőszoba, ahol most éktelen oázásnak kellene lenni, most néma....csak a gyors léptek zaját hallom, ahogy viszik Vajkot .
Mondtam a férjemnek, azonnal menj utánuk és ő  szó nélkül indult, bár láttam rajta, hogy maradni szeretne. Intettem neki: menj csak, én megleszek.
És abban a pillanatban meghallottam a fiamat: nyöszörgött!!!! Boldog voltam, nagyon!!! Mondtam, hogy : nem is sír, inkább csak nyávog, mint egy kiscica. A kedves doktornő mosolygott és biztatásként ennyit mondott: fog ő még sírni eleget!!!

Lehunytam a szemem és próbáltam elhinni a szavait!
VAJK, 40cm és 1500gr

Másnap

Beértünk a győri kórházba. Mindenhol boldog kismamák, amerre csak néztünk...Mi pedig ültünk ott , mint két rémült kisegér és csak arra gondoltunk, hogy ez nem velünk történik és nincs is semmi baj...

Behívtak bennünket. A " kedves doktor úr " ridegen, kimérten és alig hallhatóan hellyel kínálta a férjem, engem pedig utasított, hogy tegyem szabaddá a hasam. Szegény Petim, annyira zavarban volt, hogy csak állt a lábamnál és nem mozdult... Erre a doki ráripakodott, hogy üljön már le. Elkezdte a vizsgálatot, közben befutott még egy orvos ( ő nagyon szimpatikus volt, még egy megnyugtató simogatásra is tellett tőle ) és a két szonográfus is. Nagyon halkan beszéltek , a rémülettől nem halottunk semmit, csak bámultuk a képernyőt és akkor megláttuk a lábát. Kicsit befele tartotta, még össze is néztünk a párommal kérdőn: te is látod??
Aztán jött a diagnózis: mindkét oldalon dongaláb, combcsont kissé rövidebb, magzatvíz az átlagnál lényegesen több.
Csak az kattogott a fejemben, hogy de hát ez gyógyítható!!!! Amikor ennek hangot adtam a válasz ennyi volt: ne a lábával foglalkozzon, van itt más is! Könyörgöm honnan tudtam volna?? Megkérdeztük mi az? A válasz kimérten, részvét mentesen ennyi volt: arra gondolok, hogy kromoszóma rendellenesség, de nem tudom milyen. Tipikus jelek nincsenek, de szülés után majd kiderül. Magzatvíz vételnek értelme nincs, mert a terhesség 27. hetében jár, úgyhogy ezt a gyereket már meg kell szülni!....Majd kiviharzott..
Ilyen mértékű bunkóságot még soha nem tapasztaltam!!!!
Aztán megállíthatatlanul elkezdtünk sírni. Mindketten. A szonográfus hölgy vigasztatalt bennünket, hogy azért ne adjuk fel, hátha megússzuk a lábacskájával, bár ő is elismerte, hogy ettől nem lenne ilyen bazi sok a víz.
Úgy támolyogtunk ki a rendelőből... Két összetört , síró ember a boldog kismamák közé... Láttam a rémületet az arcukon és, hogy óvón a hasukra teszik a kezüket....

Haza felé egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett a kocsiban, aztán megtörte a férjem a csendet: "Na és? Kicsit kacskalábú lesz, de akkor is lesz olyan focista, mint a magyar válogatott!!! "
Abban a pillanatban ( ahogy most is ), arra gondoltam, hogy milyen jó , hogy ő a férjem!!!!
Mire haza értünk szinte minden lehetőséget átbeszéltünk. A lábát rendbe rakják, keresünk egy jó sebészt, ha esetleg arra lenne szükség. De felkészültünk a legrosszabbra is: imádkoztunk, hogy ha nagyon nagy a baj, ne szenvedjen...

Augusztus 12, amikor elkezdődött a rettegés...

Augusztus 12 , csütörtök

Délután egymás kezét szorongatva, boldogan várakoztunk a rendelőbe. Vártuk, hogy meglássuk azt az édes kis pofit, amiről már olyan sokat fantáziáltunk! :)
A hölgy nagyon kedvesen fogadott bennünket, férjemet leültette, tőle vagy százszor megkérdezte kényelmesen fekszem e? Jó volt, hogy emberként bántak velünk a kórházi rossz tapasztalatok után...
Pityeregtünk amikor megláttuk Vajkot... Pontosan úgy nézett ki, mint Hanna. CSODA SZÉP VOLT!!!!!!!

Vidáman csevegtünk, egyszer csak elhallgatott az Uh-os. Kérdeztük, baj van? Így utólag visszagondolva csak össze-vissza beszélt, hogy nem jól fekszik a baba, nem tudja rendesen vizsgálni a szívét, stb, stb......
Intézett egy diszkrét és gyors telefont és arra kért bennünket, hogy mivel a főnöke már elment, jöjjünk vissza másnap reggel 8-ra. Szeretné ha ő is megnézné Vajkot, mert ő csak szonográfus , de a doktor úr rendelkezik C kategóriás Uh végzettséggel és ő majd tájékoztat bennünket....
Amikor kérdeztük, hogy mivel tartozunk azt mondta semmivel, mert időközben kikapcsolta a cd írót is , így nem kapunk felvételeket. " Majd holnap " - mondta.
Akkor még nem értettük miért, de sejtettük, hogy gond van.
Mindenféle járt a fejünkben: szívbetegség, agykamra tágulat, gyomor szűkület......Semmit nem mondott ki konkrétan, de eü-s végzettségemből kifolyólag értettem, hogy ezeket helyezte kilátásba a telefon beszélgetés során, amikor a szülészettel beszélt....

Minden megváltozott

Ahogy írtam egészen félidőig minden rendben ment! Aztán eljött a 25. hét.....

Rutin vizsgálatra mentem a dokimhoz. Előtte mindenki mondta, hogy mekkora a hasam. És valóban nagynak láttam én is , de rosszra nem gondoltam, mert az első terhességemnél is gigászi pocakot növesztettem :)
Azt mondta a doki, hogy egy kicsit ő is nagynak látja, ezért csinált egy Uh-t és az átlagnál több magzatvizet látott. Úgy fogalmazott, hogy nem kell megijedni , az esetek 60%-ban sosem derül ki, mi volt a több víz oka, de jelezhet gondot is így tovább küldött egy kifejezetten Uh-ra specializálódott kollégájához.

Hétfőn kellett mennünk, következett egy teljes hét bizonytalanság... Vizsgálat közben megkérdezte tőlem, hogy mikor kell vissza mennem az orvosomhoz? Mondtam neki, hogy ettől a vizsgálattól függ: ha rendeződött a víz mennyisége akkor csak 3 hét múlva, ha nem akkor másnap este. Erre közölte: miért mit gondoltak, ez a sok víz elpárolog??? Nagyon tuskó volt!!!! Pedig a dokim elmagyarázta, hogy ez lehet pillanatnyi dolog is , és a controll Uh-n már nem sok a víz.

Másnap vissza dokimhoz, aki azt mondta, hogy ezt mindenképp figyelni kell, mert a sok magzatvíz koraszüléshez vezethet, mivel egy idő után nem bírja a méh a terhelést. Csinált ő is egy újabb Uh-t és nagyon meglepődött, mert az előző hetihez képest tovább gyarapodott a víz mennyisége....Megbeszéltük, hogy úgy is szerettünk volna menni 4D-re, akkor megejtjük most. Annyit kért csupán, hogy mindenképp kórházi háttérrel rendelkező Uh-ra menjek, mert ott orvos leletet is adnak. haza jöttem, felhívtam a győri kórházat és egy nagyon kedves hölggyel sikerült beszélnem. Amikor mondtam, hogy baba mozizni szeretnénk, de sok a magzatvizem is már 2 nap múlva mehettünk is .

Az első 20 hét

Álomszerű terhességem volt, mármint ami a leleteket illeti....:) Ugyanis a kőkemény hányós korszak most sem került el, de már rutinosan kezeltem a helyzetet, mert Hannával még az utolsó napon is hánytam :S

A 12 hetes Uh-n minden rendben volt, tökéletes méretek . Levették a vért a Down szűréshez, amelynek az eredménye pár napon belül meg is jött e-mailben: NEGATÍV!
Megnyugodtunk, mert hát ki az aki azért nem fél ezektől a nyavalyás vizsgálatoktól...?

Elérkezett a 20 hetes Uh is, ahol szintén rendben volt minden! A doki közölte, hogy Hanna babánk kis öcsit kap november elején :)))
Nagyon örültem volna egy kislánynak is , de azért titkon reménykedtem, hogy kisfiú lesz. Hát bejött, ez volt a hab a tortán :)

2010. Március 16.

A mensim már késett egy ideje, de nem akartam magam áltatni..., sokszor előfordult már velem.
Aznap a nővéremmel mentünk vásárolni Sopronba és ahogy rohangáltunk az egyik üzletből a másikba, nagyon furán éreztem magam. Nagyon feszültek a melleim. Beugrottunk egy drogériába, gondoltam mit veszíthetek, veszek egy tesztet. Kiválasztottam a legolcsóbbat ( ha jól emlékszem 600ft körül volt :D ) és otthon késő délután megcsináltam. Hááát azt hittem elájulok amikor megláttam, hogy a terhes csík előbb megjelent, mint a controll csík :)
Kedd volt, pont a dokim rendelési napja. Egy gyors telefon után kiderült: beférek még hozzá este 7-kor.
Este már a UH képet nézegetve tervezgettünk...

Amikor még boldogok voltunk...

Hanna babánk nagyon nehezen fogant, hét évet vártunk rá! Nagyon nehéz ( inkább csak hosszú ) szülés után, 2007.március 20-án , 13.15-kor megérkezett hozzánk :)))))
Amikor 2 éves lett , elhatároztuk, hogy jöhetne a kis tesó. Vártunk 10 hónapot és mivel nem történt semmi, elmentem a dokimhoz. Vizsgálatok, gyógyszerek stb... Rá két hónapjára Vajk már a pocakomban lapult :)

A képen: Hanna bébi :)))))

Hát elkezdem...

A védőnőm tanácsára- miszerint ha valami nagyon, fáj ki kell írni magunkból-írok az érzéseimről.
Érzésekről, amelyeket sosem szerettem volna átélni... Kicsi fiam, Vajk elvesztéséről... A kiírt időpont szerint ma kellett volna meglátnia a napvilágot, ehhez képest pontosan ma 2 hónapja, hogy eltemettük...:(
Közben pedig sorra születnek a babák, akikkel egyidős lenne. Nagyon hiányzik, üres minden nélküle és kilátástalan a jövő!
Életünkben egyetlen biztos pont Hanna, a kicsi lányunk, aki bearanyozza az egyébként borzalmas napjainkat.

Meglepően jól kezeli a helyzetet, igazi kis felnőttként viselkedik, megérti ha apa és anya időnként szomorú, esetleg sír. Ilyenkor azért megkérdi, hogy mi a baj és a maga módján próbál vigasztalni bennünket!! :)
Nagyon büszke vagyok rá!!!!!!!